Három percre állunk az éjféltől. Mindjárt itt a vége a civilizációnknak. Legalábbis így gondolja a Bulletin of the Atomic Scientist magazin, melyet nem valószínű, hogy Ön olvashatott. Nem hasonlít egyetlen más hír-kiadványra sem. Azonban a végitélet órája – külön téma. Minden alkalommal, amikor ezen az órán megmozdul a percmutató, a világ egy lépéssel közelebb vagy távolabb kerül a megsemmisülésétől. És most ez az óra megállt három perccel éjfél előtt. Mit is jelentene ez?
Az igazat megvallva, szemlére véve ezt az órát (és a történelmét), kissé megijedtünk. Nem meglepő: a Végitélet napja egy kifejezetten borzasztó meghatározás, és a gondolattól, hogy előreláthatjuk eljövetelét, megborzong az ember. Végülis senki sem, a Bond filmek negatív hősein kivül, szeretné látni ahogyan “a saját fejlesztésű veszélyes technológiáinkkal megsemmisítjük civilizációnkat”, a Bulletin-t idézve. Tavaly januárban a percmutató az 55 percről 57-re ugrott, és egyelőre nem mozdul onnan, ez nem jó.
De mennyire nem jó? Minden alkalommal, amikor a Végítélet óráját átállítják, az emberek elhúzzák szemüket, mondván, hogy ezzel az órával semmit sem lehet mérni. A realitásban az óra az időt figyeli, de ez az óra nem. A különböző fenyegetések, melyek az Órát izgatják – atomháború, klímaváltozás – teljesen más időbeli síkon mozognak. Ha egy atomhatalom kiegyensúlyozatlan vezetője bal lábbal kel fel, pár órán belül atomháború törhet ki. De ahhoz, hogy az arktikai jégtakaró megolvadjon, a klímának száz, vagy inkább még több évre van szüksége. Ezért “egy perc” ezen az órán bármit jelenthet, egy naptól száz óráig.
Ez az óra az aggodalmat méri – a Bulletin tudományos és biztonsági Tanács tagjainak a világunk állapotát érintő aggodalmának szintjét. Minden évben egy csapat fizikus, klímatológus és politikai szakértő összeül, hogy eldöntse, át kell-e állítani az órat, és ha igen, akkor mely irányaban és mennyire. Ha Johne Meclin-t, a Bulletin főszerkesztőjét kérdezzük, hogyan is alakítják ki ezt a véleményt, azt a választ kapjuk, hogy: “Mi nem tárjuk fel a folyamat részleteit, mivel ilyen a politika”.
De hozzáteszi, hogy nem, nem úgy zajlik minden, mintha az emberek egy szobában összeülnének és: “Hallod, te aggódsz? Én nagyon aggódok. Ma egy egész peccel jobban aggódok, mint tavaly” – “Aha, én meg nem. Én még mindig csak három perccel éjféj előtt tartok”.
Másrészt, mondja Meclin, “nem kapunk számlagos eredményt, valamilyen számításokat végezve. Nem támaszkodunk a vezető szakértők megfogalmazásaira, akik a helyzet minden apróságával tisztában vannak. Ezek a szakértők egymással beszélnek, de egyidejüleg más szakemberek véleményére is kíváncsiak. Nem kevesebb, mint tizenhat Nobel-díjas van soraikban, bár sokan közülük nem visznek végbe konkrét szakértői analitikát (bárhogyan is legyen, nagyon okos emberek)”.
Mit jelent, hogy “megsemmisítjük civilizációnkat”? Ez egy túlzás? Abszolút nem, mondja Meclin. Alapos oka van a feltételezésnek, hogy egy masszív thermonukleáris háború elegendő anyagot dob ki az atmoszférába, hogy bolygónkat hideg, sötét nukleáris télbe burkólja. A fény hiányában a növények elkezdenek kihallni, ami a tápláléklánc felbomlásához és mindnannyiunk éhezéséhez vezet. “Bizonyos felmérések szerint 50-100 bomba elegendő ehhez, világszete pedig ezreket tárólnak ilyenekből, – mondja Meclin. – Hibás lenne feltételezni, hogy egy, bármely méretű, thermonukleáris háború nem fenyegető a civilizációnkra nézve”.
Ezek szerint, a Tanács arra a következtetésre jutott, hogy olyan közel állunk egy globális nukleáris háborúhoz, mint még soha? Azt gondolhatnánk, hogy az iráni helyzet távolabbra állított minket a szakadéktól, és az észak-kóreai hidrogén-bombás kísérleteket nem érdemes komolyan venni. De nem csökkent a világban az atomtöltetek száma, inkább ellenkezőleg. Ha nem létezne egyáltalán nukleáris fegyver, természetesen az sem szüntetné meg az aggodalmakat. Mivel fogalmunk sincs arról, hogy milyen feltételek közt kerül bevetésre, milyen nagyságrendben, nehéz elhinni, hogy napjainkban nagyobb veszélyhelzetben lennénk, mint például a hidegháborús időkben. De ha a történelmet nézzük, láthatjuk, hogy sosem volt egyetlen kölcsönös atomcsapásra példa, a háborúról már nem is beszélve.
Ami a klímaváltozást illeti, a mult hónapban Párizsban tárgyalások fplytak, melyeket úgy tartanak számon, mint egy fontos előrelépést az üvegházhatás gázainak problematikája terén. Azonban Párizsban csak ígéretek hangoztak el, ezért az Óra müködtetői várnak. Meclin azt mondja, hogy egy bizonyos bizonytalanság van jelen, abban a tekintetben, hogy mikor és hogyan indul el az óra. “Azonban még ha a legrosszabb forgatókönyvet is vesszük, szárazsággal, tömeges klímatikai migrációval, éhséggel kell szembenéznünk”. Felnagyítás nélkül kijelenthető, hogy civilizációnk meg fog változni. Nem úgy, hogy megsemmisülne, de kiemelkedően nagy javulás sem várható.
Mindettől függetlenűl, az Óra metaforisztikus jellege kérdéseket hagy az emberben. Hiszen nem mér semmit. Amikor az Órát megteremtették, a percmutató hét percel éjfél előttre mutatott. Ennek a pontnak a megválasztása még távolról sem volt tudományos. Martil Langsford, aki megalkotta az órát 1947-ben, szavai alapján, ennek az volt az oka, hogy “meglátása szerint jól mutatott”. És ez nem vicc. “Csak”.
Nem elég, hogy ez a döntés nem volt tudományos, de a jövőbeli órásokat is nehéz helyzetbe állította. Hátrafelé a percmutatót bármennyire állíthatjuk, de előre csak három perc marad és nincs lehetőség a manőverezésre, ha minden még rosszabb lesz – ami tulajdonképpen már biztos. Ha jövőre az Órát két percel előre állítják, akkor csak egy perc marad? Másodpercre fognak áttérni? Kénytelenek lesznek átkalibrálni az egészet.
Akárhogyan is legyen, Meclin nem fog megsértődni, ha Ön helytelenül azt a következtetést vonja le, hogy a Végitélet órája több annál, mint egy módszer arra, hogy felhívják a tudósok figyelmét az általuk létrehozott technológiák veszélyességére. “Megértem azokat, akik szeretnének tényszerű számításokat”, mondta.
Recent Comments